Tegnap délután a buszon zötykölődtem hazafele Puriból, és végre azt éreztem, hogy most már teljesen megérkeztem Indiába, szívvel-lélekkel. Hogy most érkeztem meg oda, ahol két éve félbehagytam magam - már ha ennek van így értelme -, és innen tudok mostantól tovább lépni, tovább fejlődni.

Korai ébredés és egy gyors reggeli (banán, csokis müzli és fűszeres fekete tea... nyamm) után 7-kor már a buszra vártam a Puri Roadon. Igen kellemes meglepetés volt, hogy az ülőhelyek fele se volt foglalt, pedig rákészültem lélekben a múltkorihoz hasonló szardíniás doboz élményre. De így teljes kényelemben utaztam végig. Azt leszámítva, hogy a mellettem ülő csajszi nagyon kétségbeesetten rám nézett út közben, és elkezdett valamit magyarázni orijául, amit még mindig nem igazán értek, szégyenszemre. Úgyhogy a kislány inkább máshoz fordult segítségért. Helyet cserélt egy pasival, majd annak rendje s módja szerint kihányt az ablakon szegénykém. Én meg persze rettenetesen éreztem magam, hogy nem tudtam neki segíteni, mert nem értettem, hogy csak helyet akar velem cserélni, hogy az ablaknál lehessen. Egy papírzsepit adtam neki, hogy megtörölhesse az arcát. De tényleg rosszul éreztem magam a helyzetben.

A busz kb 2 óra alatt Puriba ért, én meg elondultam gyalog végig a Grand Roadon a Jagannath templomig, ami végre nincs felállványozva.

Onnan tovább az óceán felé, majd a parton végig az ismerős útvonalon a kis templomig, ahol két éve két hetet töltöttem. Puri maharádzs és Biphin prabhu örültek nekem, csatlakoztam a déli áratihoz, majd a praszádhoz. Rajtam kívül még egy indiai család volt ott, úgyhogy nem én voltam az egyetlen külsős. Biphin prabhu még mindig istenien főz!

Amíg a templomban voltam, hívott egy barátom, akivel múltkor ismerkedtem meg az utolsó napomon Puriban, és azóta tartottuk a kapcsolatot neten. Úgyhogy délután Shaktival teáztunk meg beszélgettük egy nagyon hangulatos étteremben a némileg turistakörzetnek számító C.T. Roadon - ugyanott, ahol múltkor. Aztán motoron elvitt a buszállomásra, mert az esti csoportos táncórára vissza kellett érnem.

Hazaérve láttam, hogy elég rendesen leégett kábé mindenem, ami kilógott a száriból, és most eléggé fáj a bőröm. A táncóra brutál volt, úgyhogy már az izmaim is fájnak. De legalább ez is tudatosítja bennem, hogy "Végre megérkeztem!" :)

Hát, bizony-bizony, eltelt 2 év a legutóbbi poszt óta... De végül mégis csak úgy hozta a sors, hogy ismét itt ülök Bhubaneswarban a szokott kis netcafémban, indiai ruhában, meztláb, izzadva a hőségben. Ez most egy felettébb szedett-vedett kis összefoglaló lesz, mielőbb igyekszem majd rendesen összeszedni a gondolataimat, és valamivel értelmesebb irományokat megszülni.

Szombat este érkeztem meg, Dubai-on keresztül repültem az Emirates-szel. Ami nem rossz, ahhoz képest, hogy kora délután kellett volna landolnom, és Isztambulon keresztül a Turkish Airlines-szal jöttem volna. Elég sokat repkedtem már össze-vissza a világban (ahogy a Gatwick reptéren egy közvéleménykutató kérésére összeszámoltam, az elmúlt 12 hónapban 16 repülőutam volt - nyilván főleg a Budapest-Barcelona-Cambridge szerelmi háromszög különböző ágain), de hogy a 3 járatból mindegyiket átszervezték és még késett is ezen felül, ilyen még nem volt... No mindegy, a lényeg az, hogy hullafáradtan bár, de megérkeztem.

Vasárnap reggel pedig már készen is álltam az első táncórára a csoporttal. Nagyon jó volt újra találkozni velük, látni, hogy mekkorát nőttek, mennyit fejlődtek a táncban. Meg persze magamon is éreztem a fejlődést, hogy sokkal kevésbé küszködősek voltak a mozdulatok. Az órára eljött egy 40 év körüli kaliforniai lány, aki épp itt van a városban még 3 hétig, és szeretné kicsit rendbe rakni az odisszi tudását. Vele össze is barátkoztunk, Tenley-nek hivják. Egy nagyon szép darabot fogok tanulni, egy mangalacharant, majd holnap még irok rola, csak most rohannom kell, mert kiraknak a gép elől...

Ismét az isztambuli reptéren ülök, és várom a gépet, de ezúttal haza, Pestre. Úgy illik, hogy a blogot ott zárjam le, ahol nyitottam. És egy ilyen szép keretben átgondoljam, hogy mennyire kaptam meg ettől az úttól azt, amit vártam.

Ileanától rengeteget tanultam a táncról, nagyon inspiráló volt a vele töltött idő. Az alapokon túl két darabot tanultam meg, most már "csak" gyakorolni kell. Puriban is sikerült befejeznem a másik tanárnál azt a darabot, amiért elmentem hozzá. Úgyhogy teli lendülettel igyekszem most a lehető legtöbbet profitálni ebből, és hát, megígértem Ileanának is, hogy nem fogom elpazarolni a tudást, amit tőle kaptam.

Természetesen szebbnél szebb dolgokat is sikerült megint beszereznem, annyira tele lett a bőröndöm, hogy most farmernadrágot vettem a hosszú barna szoknyám alá, felül egy kék top meg egy fekete-fehér kurta (indiai tunika), kasmíri gyapjúsállal és narancssárga melegítővel kiegészítve, továbbá majdnem a könyökömig érnek a karperecek. Ez okozott pár vidám percet hajnalban a delhi reptéren megmotozó biztonsági őr csajszinak. Így végül csupán 22 kilós lett a bőröndöm, de full teli van. Annyira féltem, hogy túlsúlyt kell fizetnem, hogy a nehezebb dolgokat a kézi poggyászba raktam, ami szerintem lett bő 10 kiló, plusz a laptoptáska, meg egy duty free-s szatyor, és ezt elég fárasztó hurcibálni a reptereken. Szóval eléggé mókás összképet nyújthatok, amit tovább fokoz az enyhe sántikálásom. Amilyen boci vagyok, Ileanánál a lépcsőn felfelé rohanva ráléptem a szoknyámra, eltaknyoltam, és felrepedt a térdem. De azért nagy nehezen sikerült elindulnom.

A gyűrűk ura második részében van az a jelenet, amikor a két kisgyereket felrakja az anyjuk a lóra, hogy vágtassanak Edorasba, és a kislány nagyon panaszos hangon nyüszög, hogy "I don't wanna go". Hát, az én belső hangom is folyamatosan ilyen panaszosan nyüszögött, egészen onnantól, hogy tegnap hajnalban kimentem az óceánpartra sétálni és napfelkeltét nézni, majd amikor riksában zötyögtem a bhubaneswari reptér felé, és végig a repülőúton, végül a Delhiben töltött éjszaka alatt. De most már Isztambulban várom a gépet, és nincs más választásom, mint hazamenni. Bár annyira nem akaródzott elindulni Indiából, hogy életemben először kiesett a beszállókártyám az útlevelemből, és az egyik ott dolgozó srác segített megkeresni, mert újat kiállítani nem tudnak. Végül meglett, és nagyon hálálkodtam neki a segítségért, ő meg csak közölte, hogy "ez a dolgom, és különben is, a nővérem vagy". Mikor mondana ilyet Ferihegyen bármelyik dolgozó is? Egyáltalán, segítene valaki aggódva mindenhol keresni a beszállókártyámat?

És hogy a válaszaimat megkaptam-e Indiában? Azt hiszem, igen. Bár még nem teljesen tiszta minden válasz, ahogy minden kérdés sem, majd az idő megoldja ezt. De ha az embernek nagyon a komfortzónáján túl kell teljesen új környezetkbe beilleszkednie, akkor a viselkedését figyelve sokat megtudhat arról, hogy mi az, ami valójában Ő maga, és mik csupán felvett, felületes tulajdonságok. Az önvizsgálatra kiválóan alkalmas az is, ha az ember lánya szinte minden idejét egyedül tölti, és esetleg nincs jobb dolga, mint nézni kifelé a fejéből.
És hogy mit tanul az ember Indiában? Nagyon nehéz megfogalmazni ennek az országnak a lényegét. Olyan, mint egy drog. Az ember függővé válik, és időről időre szüksége van arra, hogy India emlékeztesse rá: Nézz a felszín mögé, járj nyitott szemmel és még nyitottabb szívvel, és mindenhol csodákat fogsz látni. Nincs még egy olyan hely a világon, amely ennyire meg tudná tanítani, hogy engedd el a gyeplőt, ne akarj mindent irányítani. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, csak bíznod kell benne, és sodródni az eseményekkel. Nem kaparni, hogy mit akarok, mit terveztem, mit nem akartam, hanem örömmel elfogadni mindent, és hagyni, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. Hagyni, hogy az életed úgy alakuljon, ahogy kell neki.

Mindenki azt kérdezgette, hogy "Nem félsz?". Az a helyzet, hogy nem. Nincs helye félelemnek akkor, ha az ember az álmait követi. Félni attól kell, hogy nem hallod meg a belső hangot, amely megsúgja, mikor mit kell tenned, vagy hogy nem mered követni. Az indulás előtti utolsó napokban természetesen egy kicsit meg voltam ijedve, amikor belegondoltam, hogy megérkezek egy nőhöz, akivel egy éve két mondatot beszéltem, és pár e-mailben megbeszéltük, hogy akkor most 6 hétig nála fogok lakni, majd két hétre át kéne menni Puriba, de ott akkor még se szállásom, se ismerőseim, se semmim nem volt. De tudtam, hogy úgyis minden jól fog alakulni, mert nem lehet másképp. És Puri is befogadott. Ami azért nagy dolog, mert ez egy olyan különleges, szent város, ahova csak akkor juthat el valaki, ha ott van dolga, ha ott kell lennie. Engem Jagannath beengedett a városába, és két hétig folyamatosan kaptam tőle az áldást, rendszeresen olyan tökéletesen megkoreografált helyzetekbe tett, amiket el sem tudtam korábban képzelni. Csak remélni tudom, hogy az a rengeteg ajándék és áldás, amit ezen az utazáson kaptam, ki fog tartani a következő útig. Mert lesz következő. Aztán még egy, még egy, még egy...

Mivel Puriba nem hoztam laptopot, a táncórák és a templomi programok mellett rengeteg szabad időm volt. Sőt, mivel a tánctanárom a buszpályaudvar mellett lakik, eléggé adta magát pár kirándulás. Laptop híján netcafékra szorulok, ezért nincs időm minden kiruccanást részletesen taglalni, de most már úgyis mindjárt megyek haza, és személyesen is szívesen beszámolok bárkinek, aki győzi végighallgatni. Különben is, a következő hetekben, hónapokban, években (?) folyton erről az útról fogok sztorizni, szóval még elég meg is unjátok. Előre is szólok, hogy korhatáros vizuális és verbális tartalom várható, ezért a kiskorúak most hagyják abba az olvasást, szakítsák meg az oldal betöltését, töröljék a böngészési előzményekből, de legalábbis szóljanak a szüleiknek, hogy feltehessenek nekik zavarba ejtő kérdéseket. Vagy egyszerűen vonják meg a vállukat, és görgessenek tovább, hogy kaján vigyorral bepillanthassanak a nagykorúság pajzán örömeibe.

Trip #1: Raghurajpur

Ez a kis falu Puritól nem messze, egész pontosan 6 rúpiányira van, és 3 dologról híres:

• lényegében minden itt élő ember képzőművész; hagyományos pattachitra festészettel és a kapcsolódó ágakkal foglalkoznak
• gotipua iskolák; ezt a táncot fiatal fiúk művelik, és a templomi mahári tánc mellett a gotipuát vették alapul az odisszi mozgáskultúrájának lefektetésekor
• Guru Kelucharan Mohapatra, az odisszi talán legnagyobb, pár éve eltávozott mesterének szülőhelye

Tavaly hihetetlenül megfogott ennek a mesebeli kis falunak a hangulata, tehát idén is muszáj volt ide ellátogatni. Természetesen mindenhova próbáltak beinvitálni, hogy "nem kell vásárolni, hölgyem, csak nézze meg", ami elég idegesítő. De mivel szerettem volna vásárolni, csak a legszimpatikusabb meghívásra vártam. A 20 éves, folyton vigyorgó Balaram "ma'am" helyett kapásból úgy szólított, hogy "sister", úgyhogy végül az ő családi műhelyüket látogattam meg. Mesélt sokat arról, hogy melyik családtagja melyiket csinálta, és meg is mutatta, hogy mi hogy készül. Megígérte, hogy ha jövök legközelebb, jövőre, akkor megtanít festeni, én meg cserébe tanítom majd angolul (Júj! Tisztára "ízek, imák, szerelmek"!). Kicsit elkerekedett a szemem, amikor mutatta anyukája műveit, aki pálmalevélre dolgozik, és szeret a Káma Szútra témájában alkotni. Nagyon szépen ábrázolja például a 69-est és az orális örömszerző kedvtelések egyéb formáit. Végül ilye képet nem vettem, de így is több mint 3000 rúpiát hagytam újdonsült fivéremnél, aki hálából körbevezetett a házban, és bemutatta a családját is.

Trip #2: Konark

A városka nevezetessége a Naptemplom, amely az 1. században épült, és Surya napistan fogatát ábrázolja. Körös-körül gyönyörű faragott szobrok díszítik, az elején jellemzően zenész és táncos szobrok. A már említett mahári és gotipua hagyomány mellett ezekből a szobrokból is merítettek ihletet az odisszi pózok megkomponálásakor. Mivel a szobrászokat inkább az esztétika, nem az anatómia vezette, ezért az eredmény elég brutális izomerősítő és nyújtó gyakorlatsor lett nekünk, hús-vér táncosoknak. Ezeken kívül főleg a Káma Szútra jeleneteit ábrázoló faragások vannak mindenfelé, még a napisten szekerén lévő, Orissza állam jelképévé vált kerekek küllőin is. Az egész templomon a testi örömöknek hódolnak férfiak és nők, különböző felállásokban és pózokban, az egészen apró domborművektől kezdve a méteres szobrokig. Nagyon remélem, hogy a Facebookra feltöltött képeimet nem cenzúrázzák meg. Amúgy olyan szép élethű egyik-másik 2000 éves mű, hogy a rendszer felajánlotta, hogy taggeljem be rajtuk az ismerőseimet :)

Trip #3: Chilika Lake

Puriban mindenfelé hirdetik a különböző turistakirándulásokat az utazási irodák standjai, és ott láttam ezt. Ide rendes busz nem megy, vagy legalábbis nem sikerült kiderítenem, úgyhogy befizettem egy szervezett kiruccanásra. Ezt is ki kell egyszer próbálni. Már a busz indulása előtt konstatáltam, hogy abszolút megérte ezt a 2-300 rúpiát, mert a korai buszindulás miatt "kénytelen voltam" az óceán partján teát iszogatva, sütit majszolva várni a napfelkeltét. Egy teljesen (európai szemmel is) normális távolsági busszal vittek minket először egy templomhoz Brahmagiribe (ahova engem nyilván nem engedtek be), majd a tóhoz. Ami persze nem tó, hanem részben sós vízű lagúna, amely gazdag hallelőhely és a vízi madarak igazi paradicsoma. Legfőbb nevezetessége pedig az, hogy a délelőtti órákban delfineket lehet itt látni. Ahogy az idegenvezető mondta: csak beköszönnek, Good Morning, Good-bye! Hajóra szálltunk, és láttunk egy csomó delfint, pár egész közel merészkedett a hajóhoz. Aztán kikötöttünk egy szigetnél, ott meg bazi nagy és teljesen halott tengeri teknősök voltak. A társaság is teljesen jó volt. Volt egy idősebb belga nő, vele sokat beszélgettem, meg egy bengáli család, akik már fel is ajánlották, hogy szereznek nekem egy tisztességes bengáli férjet, meg volt egy tamil nő, aki vagy  tíz percig azt ecsetelte, hogy mennyire idegesíti, hogy a bengáliak annyit beszélnek. A legviccesebb az volt, hogy összefutottam a tónál pár olasszal, akivel Ileanánál találkoztam még decemberben. Azért ez ijesztő, hogy mennyire kicsi a világ, még ez a marha nagy India is!

Ez az első olyan bejegyzés az őszintén szólva szerintem egy kissé gyengécskére sikerült gasztroposzt-sorozatban, amely valóban hű a címéhez. Ízek, imák... avagy mi fán terem a praszád?
A praszád olyan étel, amelyet a vaisnava templomokban főznek, felajánlanak Krisnának, és ezáltal eltávolítanak róla mindenféle (jó és rossz) karmát. Az étel úgynevezett "pure veg", vagyis "hindu vegetariánus", ami annyit tesz, hogy tejterméket igen, azonban tojást nem tartalmazhat, továbbá nem lehet benne hagyma és fokhagyma sem, hanem hing (asafoetida, aszatgyanta) használatával érnek el hasonló ízhatást. Erre soha nem kaptam egyértelmű választ, hogy pontosan miért kell mellőzni ezt a két dolgot, de valami olyasmi a lényeg, hogy az agresszív típusú szenvedélyt fokozzák, és a nemi vágyat is növelik.
A praszádot klasszikusan a földön ülve, banánlevélről vagy levéltányérból fogyasztják el, és a kanál is teljesen organikus, a jobb könyökünkből nő ki. A reggeli csapáti (egyszerű lisztes-vizes lepény), sült krumpli (reggelire??? én ezt általában kihagytam) és olajban sült bundás zöldségek vagy gyümölcsök, esetleg upma (zöldséges főtt gríz) vagy halava (édes főtt gríz). Kaptam mellé friss gyümölcsöt, általában banánt is. Az ebéd sima főtt rizs, kétféle szabdzsí (vegyes zöldségek fűszeres szószban), csatni (édes-fűszeres szósz gyümölcsből vagy paradicsomból), esetenként magyar szemmel azonosíthatatlan sült zöldségek, dál (hüvelyesből készült leves, a templomban általában sima mungóbableves volt), majd a végén kiri (nagyon finom, nagyon édes tejberizs). A vacsora sült krumpli, szabdzsí és csapáti (nekem 1 vagy 2, a helyieknek 4 vagy 5), és egy pohár meleg tej, pár tulasi levéllel (a tulasi Krisna szent növénye).

Folyamatosan ment két hétig a tréfás küzdelem, hogy nem bírok annyit enni, amennyit ők adnak. A képet utolsó nap készítettem, amikorra azt hittem, hogy sikerült megszokniuk, hogy kevesebbet eszem (vagyis szeretnék enni), mint ők. És ez egy kellemes, normális adag, aminek örömmel láttam neki, hogy végre nem eszem magam halálra. Aztán még két kanál szabdzsí landolt a levelemen, amikor látták, hogy fogytán van, majd később még ráadagolták a kirit is rendesen. Úgyhogy megint vezekelhettem egy jó nagy délutáni gyaloglással.
Mindenesetre szerintem két hét alatt a templomi koszttal simán visszaszedtem azt a pár kilót, amit előtte hat hét alatt sikerült leadnom a visszafogott étkezéssel és a kemény edzéssel, pedig azért Puriban is mozogtam rendesen.

És igen! Vasárnap este megvolt az első odisszi táncbemutatóm Indiában. Semmi nagyszabású, csak a művészeti iskola szervezésében egy kolkatai szitáros játszott tablával kísérve, aztán én táncoltam el a Dashavatart, a Krishna 10 megjelenési alakját elbeszélő, kábé 15 perces darabot. A színpad festői környezetben volt, egy gyönyörá parkban, ahol még a sövényeket is végigrakták fényfüzérekkel. Különös, most először nem éreztem azt az odisszi felszerelésemben, hogy valami maskara van rajtam, hanem teljesen természetes és kényelmes viseletnek éreztem. És persze remek volt úgy táncolni, hogy a közönség valóban értette a mozdulataimat, mivel a 10 avatár történetét a legkisebb gyermekek is ismerik. Hazafelé volt vicces az út, mivel bár sok furaságot lehet tapasztalni errefelé, azért a riksa csomagtartójában kuporgó, fehér bőrű odisszi táncos még itt sem mindennapos látvány. A képen éppen a daliás Ráma herceg képében indulok hatalmas íjammal a démonkirály, Rávana seregei ellen, hogy kiszabadítsam a fogságából szépeséges hitvesemet, Szítát.

Végtelenül hálás vagyok a megtiszteltetésért, hogy itt, a pálmafák tövében, a csillagok alatt, az úr Jagannath vigyázó szeme előtt táncolhattam. Szívből köszönöm ezt az élményt, Jaya Jagannath!

Azt hiszem, elég jól sikerült beprogramoznom, vagyis inkább időzítenem magamat. Hiába no, a félmérnöki beállítottság! Szóval most, hogy már csak pár nap van hátra az indiai utamból, most jelentkeznek először komolyabban az otthoni dolgok utáni vágyódás jelei.

Most már azért szeretném újra látni a családomat, magamhoz ölelni pihe-puha nyuszigyerekemet, elnyúlni egy kád forró vízben egy pohár Irsai Olivérrel, úgy általában tiszta és higiénikus környezetben lenni, gombapaprikást enni nokedlivel, mosógéppel mosott és öblítőtől illatos ruhát felvenni, Pöttyös Gurut majszolni, pedikűröshöz menni, végre beszélni valakivel, akivel ugyanaz az anyanyelvem és hasonlók a kommunikációs sémáim, de legalábbis rendes választ ad egy eldöntendő kérdésre, és nem csak billegteti a fejét, hogy "Ha", nem úgy érezni magam, mint valami egzotikus teremtmény, akit muszáj lefotózni, megszólítani, de minimum alaposan megbámulni, hanem szépen beleolvadni a mogorva és hideg pesti hétfő reggelbe, gyors és megbízható internetkapcsolatot használni, csapból vizet inni, vacsit főzni a barátnőimnek, táncórára menni a Parvati-s csajszikkal, puha ágyban és rendes ágyneműben aludni, úgy káromkodni egy ordasat, hogy más is értse, és talán most már pontot tenni a leghosszabb mondat végére, amit valaha is magamtól leírtam. Pont.

Igazából még örülök is neki, hogy most kicsit ezek foglalják le az agyam a már kicsit idegesítő "Hogy fog elférni minden cuccom a bőröndömben?" helyett. Azért természetesen maximálisan kiélvezem az utolsó napokat, de most már készen állok a hazaútra. Ez most így elég volt. Kerek volt. Úgyis jövök még. INDIA = I Need to Do It Again!

Te be mernél menni...?