Ismét az isztambuli reptéren ülök, és várom a gépet, de ezúttal haza, Pestre. Úgy illik, hogy a blogot ott zárjam le, ahol nyitottam. És egy ilyen szép keretben átgondoljam, hogy mennyire kaptam meg ettől az úttól azt, amit vártam.

Ileanától rengeteget tanultam a táncról, nagyon inspiráló volt a vele töltött idő. Az alapokon túl két darabot tanultam meg, most már "csak" gyakorolni kell. Puriban is sikerült befejeznem a másik tanárnál azt a darabot, amiért elmentem hozzá. Úgyhogy teli lendülettel igyekszem most a lehető legtöbbet profitálni ebből, és hát, megígértem Ileanának is, hogy nem fogom elpazarolni a tudást, amit tőle kaptam.

Természetesen szebbnél szebb dolgokat is sikerült megint beszereznem, annyira tele lett a bőröndöm, hogy most farmernadrágot vettem a hosszú barna szoknyám alá, felül egy kék top meg egy fekete-fehér kurta (indiai tunika), kasmíri gyapjúsállal és narancssárga melegítővel kiegészítve, továbbá majdnem a könyökömig érnek a karperecek. Ez okozott pár vidám percet hajnalban a delhi reptéren megmotozó biztonsági őr csajszinak. Így végül csupán 22 kilós lett a bőröndöm, de full teli van. Annyira féltem, hogy túlsúlyt kell fizetnem, hogy a nehezebb dolgokat a kézi poggyászba raktam, ami szerintem lett bő 10 kiló, plusz a laptoptáska, meg egy duty free-s szatyor, és ezt elég fárasztó hurcibálni a reptereken. Szóval eléggé mókás összképet nyújthatok, amit tovább fokoz az enyhe sántikálásom. Amilyen boci vagyok, Ileanánál a lépcsőn felfelé rohanva ráléptem a szoknyámra, eltaknyoltam, és felrepedt a térdem. De azért nagy nehezen sikerült elindulnom.

A gyűrűk ura második részében van az a jelenet, amikor a két kisgyereket felrakja az anyjuk a lóra, hogy vágtassanak Edorasba, és a kislány nagyon panaszos hangon nyüszög, hogy "I don't wanna go". Hát, az én belső hangom is folyamatosan ilyen panaszosan nyüszögött, egészen onnantól, hogy tegnap hajnalban kimentem az óceánpartra sétálni és napfelkeltét nézni, majd amikor riksában zötyögtem a bhubaneswari reptér felé, és végig a repülőúton, végül a Delhiben töltött éjszaka alatt. De most már Isztambulban várom a gépet, és nincs más választásom, mint hazamenni. Bár annyira nem akaródzott elindulni Indiából, hogy életemben először kiesett a beszállókártyám az útlevelemből, és az egyik ott dolgozó srác segített megkeresni, mert újat kiállítani nem tudnak. Végül meglett, és nagyon hálálkodtam neki a segítségért, ő meg csak közölte, hogy "ez a dolgom, és különben is, a nővérem vagy". Mikor mondana ilyet Ferihegyen bármelyik dolgozó is? Egyáltalán, segítene valaki aggódva mindenhol keresni a beszállókártyámat?

És hogy a válaszaimat megkaptam-e Indiában? Azt hiszem, igen. Bár még nem teljesen tiszta minden válasz, ahogy minden kérdés sem, majd az idő megoldja ezt. De ha az embernek nagyon a komfortzónáján túl kell teljesen új környezetkbe beilleszkednie, akkor a viselkedését figyelve sokat megtudhat arról, hogy mi az, ami valójában Ő maga, és mik csupán felvett, felületes tulajdonságok. Az önvizsgálatra kiválóan alkalmas az is, ha az ember lánya szinte minden idejét egyedül tölti, és esetleg nincs jobb dolga, mint nézni kifelé a fejéből.
És hogy mit tanul az ember Indiában? Nagyon nehéz megfogalmazni ennek az országnak a lényegét. Olyan, mint egy drog. Az ember függővé válik, és időről időre szüksége van arra, hogy India emlékeztesse rá: Nézz a felszín mögé, járj nyitott szemmel és még nyitottabb szívvel, és mindenhol csodákat fogsz látni. Nincs még egy olyan hely a világon, amely ennyire meg tudná tanítani, hogy engedd el a gyeplőt, ne akarj mindent irányítani. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, csak bíznod kell benne, és sodródni az eseményekkel. Nem kaparni, hogy mit akarok, mit terveztem, mit nem akartam, hanem örömmel elfogadni mindent, és hagyni, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. Hagyni, hogy az életed úgy alakuljon, ahogy kell neki.

Mindenki azt kérdezgette, hogy "Nem félsz?". Az a helyzet, hogy nem. Nincs helye félelemnek akkor, ha az ember az álmait követi. Félni attól kell, hogy nem hallod meg a belső hangot, amely megsúgja, mikor mit kell tenned, vagy hogy nem mered követni. Az indulás előtti utolsó napokban természetesen egy kicsit meg voltam ijedve, amikor belegondoltam, hogy megérkezek egy nőhöz, akivel egy éve két mondatot beszéltem, és pár e-mailben megbeszéltük, hogy akkor most 6 hétig nála fogok lakni, majd két hétre át kéne menni Puriba, de ott akkor még se szállásom, se ismerőseim, se semmim nem volt. De tudtam, hogy úgyis minden jól fog alakulni, mert nem lehet másképp. És Puri is befogadott. Ami azért nagy dolog, mert ez egy olyan különleges, szent város, ahova csak akkor juthat el valaki, ha ott van dolga, ha ott kell lennie. Engem Jagannath beengedett a városába, és két hétig folyamatosan kaptam tőle az áldást, rendszeresen olyan tökéletesen megkoreografált helyzetekbe tett, amiket el sem tudtam korábban képzelni. Csak remélni tudom, hogy az a rengeteg ajándék és áldás, amit ezen az utazáson kaptam, ki fog tartani a következő útig. Mert lesz következő. Aztán még egy, még egy, még egy...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.