Vége. Három hét után hazaértem Cambridge-be. Élményekkel gazdagodva, természetesen. És most próbálom összeszedni, hogy mit is kaptam ettől az úttól. Az biztos, hogy nagyon változatos, sokrétű utazás lett. Bhubaneswarban az ismerős helyek, ismerős arcok, ismerős helyzetek határozták meg az időmet, tanultam egy új odisszi darabot, varrattam egy csodaszép türkiz fellépőruhát, beszereztem új ékszerszettet, tehát táncos növendékként éldegéltem nyugiban, rengeteget olvastam és pihentem. Vrindavan spirituális utazás volt, amolyan zarándoklat, bár elég rövidke sajnos. Jaipurban klasszikus turista voltam, hostelben laktam, ott bandáztunk a többiekkel, várost néztem, sokat fotóztam, vásárolgattam. Delhiben pedig az ügyvéd barátommal voltam, exkluzív klubban vacsoráztunk, egész napra volt taxink, megmutatta a kedvenc helyeit a városban és nagyon sokat mesélt, buliztunk a haverjaival (főként meleg srácok a divatszakmából), péntek este pedig egy barátnőmmel moziztunk, akinek az apukája parlamenti képviselő, szóval bepillantást nyertem az indiai felső középosztály életébe. Olyan, mintha 4 különböző országban jártam volna :)

Vége! Ha valaki megkérdezi, hogy "Na, milyen volt India?", a válaszom természetesen a remek/fantasztikus/szuper vonalon mozog, a valóság azonban ennél árnyaltabb. Az igazság az, hogy végig eléggé ingadozott a hangulatom. Egészen onnantól, hogy "Mi a francot keresek itt?"/"Elegem van a rohangálásból, most már nekem erre nincs szükségem"/"Utálom ezt az országot"/"Vajon túlélem ezt az éjszakát?" addig, hogy "Persze, hogy jövök jövőre is"/"Legközelebb úgy szervezem, hogy..."/"Miért is nem költözöm ide?". Igen, őszintén beismerem, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon féltem, például amikor az este fél 11-es vonathoz mentem ki a delhi éjszakában, ami hajnali 3-kor ért Jaipurba. Az más kérdés, hogy végül minden rendben volt, és fantasztikus emberekkel találkoztam a vonaton. Az is eléggé visszatetsző volt, amilyen emberekkel Delhiben találkoztam a hostelben: kora 20-as vakarcsok, akik lényegében a bulik, a tengerpart meg az olcsó drogok miatt jöttek Indiába, és azt hiszik, hogy ettől majd mekkora nagyfiúk/nagylányok lesznek. A helyzet valamivel jobb volt a jaipuri hostelben, ott értelmesebb emberek voltak, de tudjátok, van ez a klasszikus karakter, az indiai utazó (NEM turista) archetípusa, aki nagyon keresi az élet értelmét, és nagyon okosnak meg egyedinek hiszi magát, de valami mégsem stimmel velük. Én nem akarok egyik kategóriába sem tartozni, azt hiszem. Voltak pillanatok, nem is kevés, amikor őszintén sikerült magamban megfogalmazni, hogy amire most valójában vágyom, amire igazán szükségem van (igen, talán végre én is elértem ide!), az a biztonság, stabilitás és a nyugalom. És ahhoz kellett ez az utazás, hogy ezt végre megértsem.

Vége? Nem tudom. Nem hiszem. Az érzelmi hullámzásaim másik véglete nyilván az volt, hogy imádom Indiát, és van köztünk egy különleges kapcsolat. Mint, hogy a félelmetes vonatút nagy részén végül az egyik ágyon kuporogtam egy birminghami sráccal meg egy jaipuri pasival, és életem egyik legjobb, legmélyebb beszélgetésében vettem részt, és az utóbbi eljött velem riksával a hostelhez, hogy tuti épségben megérkezzek, majd meghívott, hogy vacsorázzak a családjával. Delhiről pedig három éve, az első látogatásom alkalmával nem volt túl jó véleményem, de most, hogy egy helyi szemével láttam, igazából annyira otthonosan éreztem ott magam, hogy nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy egyszer odaköltözöm. Szeretném megtanulni a hindit. Szóval itt a dilemma másik fele. Még nem tudom, hogy melyik irányba megyek tovább, úgy érzem, ezt a következő hetek döntik el. Én pedig kíváncsian várom, hogy melyik irányba mozdul el az életem.

Köszönöm, hogy követtétek a kalandjaimat, NAMASTE!

Még mielőtt az őrült barátaimnak felcsillanna a szeme, aggódó szeretteim meg szívbajt kapnának, hadd tisztázzam, hogy a "vonatON" nem szó szerint értendő - "vonatBAN" lenne a tartalmilag megfelelő forma. Az ország kiterjedt vasúthálózata gyors(?), kényelmes és olcsó utazást tesz lehetővé. Már ha sikerült magunkat átvergődni az elsőre roppant bonyolultnak tűnő jegyvásárlási procedúrán. A helyfoglalás 2 hónappal előre nyílik meg, és a nagyobb távolságokra hamar be is telik. Bár vannak különböző kvóták; nők, külföldiek, katonák, utolsó pillanatban foglalók stb. számára, de ez számomra követhetetlen. Aztán az se mindegy, hogy hálócsi vagy ülőjegy kéne, légkondis vagy nem. Rövidebb távokra vannak olyan vonatok is, amire nem lehet helyet foglalni, hanem általános jeggyel a kézben megy értük a harc.
Jegyfoglalás: egy formanyomtatványt kell kitölteni névvel, nemmel, életkorral együtt, és leadni a megfelelő ablaknál az állomáson.
Jegyváltás: meg kell küzdeni a többi "sorbanállóval" és túlüvölteni őket az ablaknál. Mathurában volt külön, nőknek fenntartott sor, én naivan oda álltam be, gondolván hogy az nem lesz olyan durva. Aha, egy frászt! A csajok sokkal vérszomjasabban tolakodtak meg lökdösődtek. Saree Power!

A helyjegy nélküli vonat elvileg 5-kor indult a 2.vágányról. Ehelyett jött egy vonat majdnem 6-kor a 3-asra, ami a többi utas szerint Delhibe ment, úgyhogy felszálltam. Az egyik utas 1000 rúpiát fizetett különbözetként ugyanolyan jeggyel, mint nekem volt, de tőlem a kaller nem kérte a jegyet, így hát 75 rúpiáért utaztam kényelmesen légkondis hálókocsiban 3 órát. Közben jártak végig az árusok, vizet, teát, nasit és rendes főtt ételt kínálva. Arról persze gőzöm se volt, hogy melyik delhi állomásra megyünk, mikor érünk oda, továbbmegy-e a vonat stb. De mint mindenben, itt is a többi ember segítőkészségére hagyatkozik mindenki.

És itt jött a legfélelmetesebb része az útnak: este 9-kor átriksázni a másik vasútállomásra, felszállni a fél 10-es vonatra, és hajnali 3-kor Jaipurban eljutni a hostelbe. Megjegyezném, mindezt száriban és börönddel :)
Végül nem csak hogy minden rendben volt, de az egyik legjobb része lett az útnak!
A termes hálókocsiban találkoztam egy birminghami sráccal, elkezdtünk dumálni, aztán csatlakozott egy jaipuri férfi is, és vagy hajnali 1-ig beszélgettünk az egyik ágyon kuporogva. Aztán Jaipurban Uday segített elriksázni a hostelhez, és meghívott vacsorázni magukhoz, amit örömmel elfogadtam, és egy nagyon kellemes estét töltöttem vele és a feleségével.

Szóval ilyenek történnek egy indiai vonaton. Vagyis vonatban :)

Szombat reggel, a Holi után még némi piros festékkel a fejbőrömön, visszarepültem Bhubaneswarból Delhibe. Délben landoltam, a terv pedig az volt, hogy átmegyek Vrindavanba, ami kb 130 km-re van onnan. Vrindavan is egy szent város, itt a Jamuna-folyó partján élt az ifjú Krishna, és hódolt a különböző kedvteléseinek, fuvolájának édes hangja táncba hívta a szép pásztorlánykákat, aminek szerelme, Radha nyilván nem igazán örült. A történetet Dzsajadéva szankrszit költő énekelte meg a Gita Govinda című versben, ami az odisszi tánc kedvelt témája. Nehéz táncolni, mivel egyrészt könnyed, pajkos, sőt, helyenként pajzán, másfelől viszont a mű az emberi lény a legfelsőbb iránti vonzalmának és vágyódásának allegóriája. A csodaszép költemény magyar nyelven Weöres Sándor zseniális fordításában "Pásztorének" címen lelhető fel.

"Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben, 
fülemüleszavú kusza méhzizegésű lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben, 
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben."

A teljes Gita Govinda: http://terebess.hu/keletkultinfo/dzsajadeva.html

A kis szépirodalmi/teológiai kitérő után, na szóval, irány Vrindavan! A neten semmi értelmes infót nem találtam arról, hogyan tudok a legegyszerűbben odajutni a reptérről, csupán különböző blogokból tájékozódtam. Azt szűrtem le, hogy mindhárom buszállomásról indulnak buszok a szomszédos Mathurába, onnan meg tuk-tuk. A reptéren épp benn állt egy busz a Kasmíri kapunál lévő állomásra, azzal mentem be a városba. Bevonszoltam magam és a böröndöm az állomásra, és próbáltam tájékozódni. Kellemes meglepetés volt a hatalmas kijelző, hogy mikor milyen busz hova megy melyik állásról. Mivel semmi értelmeset nem láttam, az infopultnál rákérdeztem, és csak a Sarai Kale Khan állomásról mennek oda buszok. Hurrá! Irány Delhi túlfele... miután átvergődtem a roppant "segítőkész" árusokon és riksásokon, és 1 órát zötykölődtem, eljutottam a totál káosz állomásra. Árusok, koldusok mindenfele, helyi és távolsági buszok összevissza, tájéjoztatás gyanánt emberek üvöltözik, hogy az ő buszuk épp hova megy. Találtam egy buszt Agrára, ami megállt Mathurán, úgyhogy minden rendben!

Este 8 fele ért a busz a megállómhoz, pont találtam is egy riksát, aki 150-ért vállalta a fuvart a szállodához. A srác totál őrült módjára vezetett, alig tudtam hogy kapaszkodni. A forgalom is durvább volt, mint Orisszában. A kölyöknek meg gőze se volt róla, hova megy. Megmutattam neki a booking.com-os térképet, odanavigáltunk, de persze hibás volt. Végül bő egy óra tévelygés meg kérdezősködés után kirakott egy szállodánál, hogy ez lesz az, 300 rúpia, meg Hare Krishna. Jól van, persze, Hare Krishna meg minden, de 150-ről volt szó, a hotel neve meg csak hindiül volt kiírva. Mindegy, kimerült voltam, úgyhogy kifizettem, és bementem. Természetesen nem ez volt a szállodám. A recepciósok rendesek voltak, nagy nehezen elérték az én hotelemet. Megérkezett egy fura alak motoron, hogy majd ő elvisz, a kissrácnak meg adjam oda a böröndöm. Hát, ez így annyira nem tetszett, és ragaszkodtam a tuk-tukhoz. Végül minden rendben volt, becsekkoltam egy klasszikus indiai kétcsillagos hotelbe. Olyan is volt. De a folyó melegvíz kárpótolt mindenért :)

Reggel összeszedtem magam, kicsekkoltam, és elindultam kajáért. Az előző vacsi kimaradt. Igazából az ebéd is. Megittam egy nagy bögre isteni masala chai-t meg egy utcai sütödénél kajáltam szamószát meg valami zöldségkrémes bundáskenyérszerű cuccot. Életmentő volt, és isteni jó! Délelőtt böröndös városnézés, egészen a Jamuna partjáig, aztán megkértem egy random angol nőt a templomnál, hogy vigyázzon a motyómra, mert be akartam menni az ISKCON templomba a déli darshanra. Egy körül befutott egy magyar odisszis barátnőm a férjével, akik egy hónapot fognak a városban tölteni a templom egyik vendégházában, és elmentünk ebédelni együtt a templom éttermébe.

Az árakon és a kiszolgáláson látszott, hogy a nyugati bhaktákra van kitalálva, háromszoros áron volt minden (közel 1000 forint egy menü!), alapból hoztak evőeszközt meg tisztított vizet, stb. Cak néhány órát voltam a városban, de nagyon úgy tűnt, hogy totál ráálltak a belföldi és külföldi vallási turizmusra. Praszádéttermek, olcsó vendégházak, adományt kérő szent emberek mindenhol, az üzletek kínálatában a vallásgyakorlás kellékei, krisnás pólók, a nyugati bhakták körében kedvelt gopi ruhák, ilyesmik. Az egész városnak különleges a hangulata. Kicsit olyan, mint Puri, csak sokkal több a fehér ember, és minden, ami ezzel jár...

Március 5-e az idei vaisnava naptár talán legfontosabb napja. Ez a gaura purnima, vagyis az Úr Chaitanya megjelenési napja. Az eredeti terv az volt, hogy a bengáli Nabadwipba megyek, és ott töltöm az ünnepet a templomban. Hát, ez sajnos idén nem jött össze, és itt ragadtam Orisszában. "Jobb híján" megint átmentem Puriba, hogy mégis csak egy szent helyen legyek. Reggel tehát felkeltem, kinyitottam az ablakot, és már szólt valahonnan végtelenítve a Hare Krishna. Betekertem magam egy száriba (Puriba valahogy muszáj mindig száriban mennem), felragasztottam egy bindit a homlokomra, és elindultam a buszhoz. A város már ünnepi lázban égett, a Jagannath templom körül rengeteg hívő tanyázott. Néhányan már idejekorán áldozatul estek a közelgő Holinak.

Két éve találtam egy gyönyörű kis boltocskát, amolyan ékszerdobozt. Egy kasmíri bácsié, akivel múltkor nagyon sokat beszélgettem, miközben mutogatta a szebbnél szebb ékszereket és sálakat. Nem bóvlit árul, mint a legtöbben az utcában, hanem tényleg igazi kincseket lehet nála találni. Egy csodaszép, ametisztköves ezüst fülbevaló jött most velem. De nagyon csábító volt még jó pár más is. Egy kineziológus mondta nekem nemrég, hogy az ametiszt jó hatással lenne rám. Tehát kizárólag egészségügyi okokból vettem az ékszert :P

Utána Shakti barátommal találkoztam a törzshelyünkön beszélgetni kicsit. Tanított egy pár kifejezést orijául, úgyhogy most azokat gyakorlom ezerrel. Annyira cikinek érzem, hogy szinte semmi nem ragadt rám ennyi idő alatt! Utána megmutatta a kedvenc partszakaszát, Puritól úgy 10 km-re, Konark felé. Oda nyilván a motorjával mentünk. Először kicsit ijesztő volt, ahogy ültem féloldalt a motoron, kapaszkodni nen nagyon tudtam, legfeljebb a táskámba, miközben Shakti bő 70-nel kerülgette a bocikat, kátyúkat meg más járműveket. De nagyon magabiztosan és jól vezet, szóval hamar megnyugodtam, és élveztem a tájat.

Amikor buszoztam vissza Bhubaneswarba, azon gondolkodtam, hányszor van az, hogy nyaralás alatt futólag megismerünk jó fej embereket, aztán búcsúzáskor megbeszéljük, hogy "majd visszajövök"/"majd találkozunk"/"majd tartjuk a kapcsolatot", és ebből úgyse lesz soha semmi. És milyen ritka jó dolog az, amikor az ember tényleg visszajön, tényleg találkozunk, és tényleg tartjuk a kapcsolatot. Egy hatalmas KÖSZÖNÖM (orijául: dhanyabad) jár Zuckerbergnek meg a többi netmágusnak, hogy megkönnyítik ezen ígéretek betartását.

Az este elég rohanós volt, a táncórán kívül el kellett mennem az odisszi ékszerszettem utolsó darabjáért, a szabóhoz az új gyakorló nacimért, a másik szabó hozta az új fellépőruhámat, Ileana egyik ismerőse is akart velem beszélni, szóval minden összejött így a végére. De amikor nyitott ablaknál ágyba bújtam, ismét csak a Hare Krisna szólt a távolból...

Tegnapelőtt az volt a terv, hogy a csoportos óra után Tenley-vel lógunk délután, amit már nagyon vártam, mert kell néha egy kis társaság. Viszont sajnos elég gyengén és vacakul érezte magát, úgyhogy ebéd után inkább hazament. Így hát ismét egyedül maradtam. Az első ötletem az állatkert volt, de azt elvetettem, mert túl messze van, és drága móka egyedül. Menjek a múzeumba? Á, inkább friss levegőre vágytam. Mi legyen akkor? Végül a Khandagiri-Udayagiri mellett döntöttem, és fogtam egy autoriksát.

Ez a két, egymás mellett lévő domb a dzsainista szerzetesek barlanglakásairól híres.

Néhány szó a dzainizmusról (forrás: Wikipedia): "A dzsainizmus tanítása szerint „minden egyes élőlény egy örökéletű lélekkel rendelkező egyén”, mely saját cselekedeteiért felelős. A dzsainok hitük feladatának tartják az egyének tanítását hogy ők legjobb képességük szerint gondolkozzanak és éljenek olyan életet, mely minden élőlény lelki természetét tiszteli és becsüli. Az erőszakmentességről alkotott elképzelésük miatt a dzsainok az egyszerű vegetarianizmuson túllépve semmi olyan növényt sem esznek, ami a növény életét veszélyeztetné (mint például répát, hagymát, krumplit). Sokuk olyan komolyan veszik az élet pusztításának tilalmát, hogy az utcán járva tollseprűvel tisztítják meg a helyet, ahová lépni fognak, hogy nehogy véletlenül is rálépjenek valami élőlényre, és a szájukat és orrukat is betakarják ebből a célból. Szokásaik szerint nem isznak, esznek vagy utaznak naplemente után és a napfelkelte mindig útra, munkára készen találja őket. A mintegy 10 milliónyi követőjével a dzsainizmus a világ fő vallásai legkisebbikének számít."

Khandagiri tetején egy kis templom is van, de azt jelenleg épp tatarozzák. Nagyon mókás, mert nyilván csak mezítláb lehet bemenni, a bejáratnál ül egy fazon, aki beszedi az 1 rúpiás belépőt, és egy slaggal lelocsolja mindenki lábát. A dombra vezető lépcsőkön meg majmok tanyáznak, és kunyizzák a banánt a járókelőktől.

Udayagiri pedig a barlangok mellett botanikus kert is, és a fiatal párocskák kedvelt kirándulóhelye.

Ahogy üldögéltem az árnyékban a gondolataimba merülve, nagyon magányosnak éreztem magam. Jó lett volna valakivel megosztani az élményt. Az a különös, hogy bár egy pár éve egyedül élek, nem szoktam magányt érezni, teljesen jó társasága vagyok önmagamnak. Utoljára az esküvő előtti hónapokban voltam ennyire magányos. Nem tudom, hogy a hormonok szórakoznak velem vagy a Malarone mellékhatása-e, de estére totál befordultam. Ehhez hozzájött még az, hogy nem igazán úgy alakul az út, ahogy terveztem, már több dolgot is ki kellett húznom a listáról, hogy "Na, ez se fog összejönni".
A tegnapi nap is jól kezdődött... elég vacakul voltam, és ráadásul víz se volt a fürdőben órákig. De remélem, hogy most már túljutok a mélyponton, és innen már csak jobb lesz a hangulatom :)