...avagy nem is olyan rég kizárólag az építészeti értékek miatt voltam hajlandó bemenni egy-egy templomba néhanapján, most meg fogtam magam, és örömmel beköltöztem egybe két hétre...

...avagy a buszos kaland után épségben megérkeztem Puriba, és most nagyon jó itt nekem :)

Hogyan is lehetne röviden elmagyarázni, hogy miféle hely Puri? Végy egy darabka homokos tengerpartot a Bengáli-öböl partján, húzz fel ott egy méretes templomkomplexumot Dzsagannáthnak, várj jó pár száz évet, amíg 150-200 ezres kis városka nem lesz belőle, és megkapod Purit - egy szent zarándokhely és egy kellemes üdülőváros sajátos elegyét, ahogy az csak itt, Indiában lehetséges.

A napirendem itt viszonylag egyszerű és kiszámítható. Hajnali 4:30-5:00 között van a reggeli arati, vagyis templomi "szertartás", aminek csupán passzív résztvevője vagyok, ugyanis fel nem kelek, de mindig felébredek rá. Aztán fél 8-ig visszaalszom, és akkor felkelek, hogy reggeli után menjek táncórára. Délután bóklászom, kirándulok, meg ilyesmik. A templomban aztán 6-tól esti arati, éneklés, lecke, no meg a praszád, vagyis a Krishnának felajánlott és ezáltal karmamentesített étel elfogyasztása. A templomban lakók nagyon kedvesek velem, figyelnek arra, hogy nehogy éhezzem, úgyhogy rendesen megrakják a banánlevelemet minden földi jóval, aminek a következménye egy enyhe gyomorrontás lett, de 2 nap pihenés és böjt rendbe is rakott. Próbálkoztam egyszer a "Nem vagyok éhes" kifogással, de erre a "Ha nem eszel este praszádot, Nitai dühös lesz..." választ kaptam. Nitai nem a szakács, hanem a templom oltárán lévő murtikat, vagyis az istenség egy darabkáját megtestesítő istenszobrokat hívják ebben a templomban úgy, hogy "Nitai Chaitanya". Erre pedig nem lehet nemet mondani... Ez a templom amúgy:

Mivel a templom 2 percre van a parttól, általában ott szoktam visszasétálni. Hát, azért őszintén bevallom, hogy adhatom én a kőkemény projekmenedzsert vagy az elborult rockercsajt, de amikor száriban sétálgatok a puha homokon mezítláb, akkor azért kijön belőlem a hercegnő, vagy a romantikus lányregények hősnője, vagy a mindenféle okosságot terjesztő Facebook-fotók modellje, vagy mittudomén. Aztán persze jön egy nagyobb hullám, térdig beborít, és a vizesen-homokosan rám tapadó rongy némileg megöli az illúziót, no meg a mozgásom légiességét és eleganciáját is korlátozza. Ilyenkor pedig jön a rosszgyerek-életérzés, hogy "Eláztattam és összehomokoztam a szép ruhámat, és senki sen szólhat rám, bibibí!"

Amikor központi utasításra Budapesten a tömegközlekedést átkeresztelték közösségi közlekedésre, azon morogtam, hogy "Na, ezek még nem utaztak reggel fél 8 körül a 6-os villamoson". Akkor visszavághatott volna nekem könnyen valaki, hogy "Ha szerinted az tömegközlekedés, akkor még nem probáltál elbuszozni Bhubaneswarból Puriba".

Szóval vasárnap kora delután elcibáltam a bőröndömet a Puri fele tartó főútra, mivel mondta Ileana, hogy ott van buszmegálló. Ott nem találtam táblát, úgyhogy találomra megkérdeztem egy álldogáló embert, hogy hol áll meg a busz Puriba. Ő mondja, hogy itt. Hat jó, akkor lecsüccsentem a bőröndömre, és úgy 10 perc után meg is érkezett a busz. A csomagomat feldobták a jármű tetejére, én meg felnyomultam. A busz tényleg annyira tele volt, hogy az út elején nem tudtam eldönteni, hogy a szexuális zaklatás enyhe formájának esem épp áldozatul (ugyanis mindig a seggemnek nyomódott valami másik emberi testrész), vagy tényleg ekkora tömeg van. Így telt az első 30-40 perc, aztán elkezdett ritkulni a nép, es le tudtam ülni. Normális körülmények között a felszabadult ülőhely méretére közölném, hogy a fél seggemre sem elég, de vagy ennyire összement a hátsóm a sok tanctól, vagy a tér Indiaban meghazudtolja a fizika törvényeit, és mindig jut hely még egy embernek.

A buszmegállók úgy működnek, hogy ahol van le- vagy felszálló utas, ott megáll, de persze sehol sem jelzi semmi a megállót. Ezt egy ember (aki amúgy végig kint lóg a mindig nyitva lévő ajtóban) úgy jelzi a sofőrnek, hogy megveregeti a busz oldalát. A falvakban a megálló buszt megrohamozzák az árusok, akik például friss kókuszdiót kínálnak frissítőként.

A buszos kaland végül annyira bejött (na jó, igazaból annyira röhejesen olcsó), hogy 2 nappal később megismételtem, amikor átmentem Raghurajpurba. Kimentem Puriban a buszvégállomásra, és ott azonnal megrohamoztak a héják, hogy hova akarok menni. Amikor mondtam az úti célt, az egyikük mutatta a buszt. Vagyis ha jól értem, akkor itt nem egy tarsaság van központi menetrenddel, hanem tobb külön busz, és amikor összejön a megfelelő számu utas egy adott irányba, akkor elindul.

Ileanával a januári utam során találkoztam. Csak pár szót váltottunk akkor, de befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy nekem tőle KELL tanulnom. Így kötöttem ki most az ő házában, a földszinti táncterem és az ő emeleti lakosztálya között a vendégszobában.

De hogy ki is Padmashree dr. Ileana Citaristi? Egy olasz származású nő, aki filozófiából doktorált, és már jelentős klasszikus és modern színpadi táncos tapasztalattal jött Indiába 1979-ben kalandvágyó hippiként, amikor is találkozott Kelucharan Mohapatra odisszi guruval, és hat évig nem is tért haza Olaszországba. Bérelt egy kis manzárdszobát Cuttackban, vett magának egy kis Luna robogót, és minden idejét a táncnak szentelte. Mindenhová követte a guruját, ahol ő workshopot tartott országszerte, és amíg a mester ébren volt és egy darabot komponált, addig Ileana is ott gubbasztott a táncteremben, nem tágított mellőle. Az arca mindig csak úgy sugárzik, amikor a Cuttackban töltött 12 évéről vagy Gurujiről beszél. Azóta ő is elismert előadóművésszé, tanárrá és koreográfussá vált, és természetesen ő írta meg Kelucharan Mohapatra életrajzát is, továbbá 2006-ban az Indiában hatalmas elismerést jelentő Padmashree címet is megkapta.

Mind táncosként, mind tanárként a tökéletességre törekszik, ezt éppúgy megköveteli saját magától, mint a tanítványaitól. Én úgy éreztem, hogy az én képességeimmel és határaimmal tisztában van, és nem kér tőlem irracionális dolgokat, de a maximumot (na jó, annál mindig egy picit többet) azt igen. Ha akár én, akár a csoport nem csináltunk meg szinte azonnal egy bonyolult kombinációt, akkor elégedetlen volt, de addig nyüstölte a lépést, addig rángatott minket, amíg meg nem lett olyan szinten, hogy már csak gyakorolni kellett. Ő az a fajta tanár, aki nem dicséri a tanítványait (legalábbis a szemükbe). Egyszer ott voltam, amíg egy tanítványa próbált egy darabot vele, letáncolt a kislány gyönyörűen egy nagyon technikás pallavit. Ezután Ileana elkezdte kijavítani, hogy a tekintete hol nem olyan, amilyennek kéne lenni. Aztán amikor a kislány megszeppenten távozott, a mester felém fordult: "Nagyon ügyes a lány, nem?". Engem sem dicsért soha, hanem onnan tudtam, hogy fejlődök, hogy egyre apróbb, finomabb dolgokat javítgatott már rajtam. És a napokban beszéltem az egyik táncos fiúval, akitől megtudtam, hogy amúgy elégedett velem, hogy rendesen gyakorlok, és sokat fejlődöm.

A csoportjába, én legalábbis úgy veszem ki, középosztálybeli csemeték járnak főleg, mivel nem a legolcsóbb tanár a környéken. Amikor a gyerekek elkezdenek gyülekezni, tőlem szokták kérdezgetni, hogy "Is ma'am here?", mivel hát a guru nem mindig ér rá személyesen órát tartani nekik, ezért a gyerekek számára ez mindig hatalmas megtiszteltetés. Amikor megérkezik, az egész gyereksereg odarohan hozzá, hogy megérinthessék a lábát. Ezután névsorolvasás következik, és a lányok odaviszik neki a tandíjat, meg ha egy órán hiányoznak, akkor a következő órára vinniük kell egy levelet neki, amelyben kérik, hogy hadd tanulhassanak tovább tőle, legalábbis ha jól értettem. Ha valaki rendszertelenül jár, arra nagyon haragszik, az egyik lánnyal közölte, hogy többé nem hajlandó elfogadni a pénzét. A későket nem engedi be az órára, hanem legfeljebb az előtérben gyakorolhatnak. Az óra alatt is igen szigorú, meg is vannak folyton egy kicsit ijedve a lányok, de elég egy utasítás, hogy mindenki nagyon szépen üldögéljen az alapállásban. Aki nem, az kap egyet a popsijára a ritmusbottal, és ha továbbra sem dolgozik rendesen, akkor ki lesz zavarva az óráról. A legnagyobb csoportos büntink az volt, hogy Ileana elhagyta a termet, és az óra után az egész csapat bűnbánó arccal sereglett fel hozzá az emeletre, hogy sajnáljuk, és megengedi-e, hogy megérintsük a lábát. Nem szereti a tudását olyanokra pazarolni, akik nem képesek értékelni. Ezért nem tartott eddig külföldi workshopokat sem: a pénzre nem szorul rá, a tudását pedig nem szeretné aprópénzként szétszórni, az ilyen workshopoknál pedig általában nincs utána semmi folytonosság.

Emberként közvetlen, mosolygós, társasági nő, akivel nagyon jókat lehet beszélgetni. Egyáltalán nem az elvarázsolt vagy beképzelt művésznő fajta, hanem egyszerűen, praktikusan és jól szervezetten él. Soha nem ment férjhez, hanem amióta megismerte Gurujit, az ő egyetlen szerelme az odisszi, és kizárólag ennek el. Őszintén szólva, nem nagyon ismerek más olyan embert, aki ennyire tisztában lenne az életével és a céljaival, és ennyire elfogadná a helyét a világban.

Na, kérem szépen. Azt hiszem, ez lesz az a fotó, amit ki fogok nyomtatni, és felragasztom a szennyestartómra otthon. (Egészen belejött Ganesh a forózásba, nem?) Csak hogy ha valamikor a távoli jövőben esetleg nyafogni támadna kedvem, hogy "már megint be kell rakni egy adagot a gépbe", akkor eszembe jusson, hogy mennyire hálás lehetek a mosógépemért. Mert hogy lehet ezt kézzel is csinálni, hideg vízzel, mosószappannal a földhöz csapkodva a ruhákat, majd vödörben kiöblíteni és kézzel jól kicsavarni. Most már egész jól megy, de amikor először próbáltam mosni, nagyon szerencsétlenül néztem Laxmíra, hogy mutassa már meg, hogy is működik ez a dolog. Bár még az igazi indiai stílusú guggoláson dolgoznom kell. És persze mindig könnyebben megy a munka, ha van hozzá jó társaság...

... avagy nassoljunk :)

Általánosságban véve nem vagyok nagy rajongója a chipseknek, kekszeknek és egyéb szemétkajának, de hát azért előfordul, hogy itt ilyenekre vagyok rászorulva. Ebben az esetben igyekszem valami izgalmas helyi változatot választani.

Meglepően finom volt például a zacskós mini samosa lencsével és mazsolával töltve. Nyilván a frissen sütött, omlós batyuk az igazik, de igazából teljesen jól el lehetett ropogtatni ezt is.

A másik egész jó kis csemegének a kesudiós süti bizonyult. A durvára őrölt kesudiót itt amúgy is szeretik kekszben felhasználni, és ezeket a helyi kekszeket röhejesen olcsón adják. A 100g-os kiszerelés, ami abszolút olyan igényesen van becsomagolva, mint mondjuk a Pilóta vagy bármely más nyugati keksz, 5(!) rúpia. Ez az én kesus sütim 55 rúpia volt, de nem bírtam abbahagyni az evést. Az állaga hasonló, mint a habcsóknak, vagyis olyan omlós-olvadós, és rendesen érezni benne a kesut, amit imádok :)

És megint vettem gyönyörű szirupos csodákat. Az a töltött különösen gyönyörű és zseniálisan finom volt...

És a végén a non plusz ultra. Majd meglátom, hogy állok induláskor cuccokkal, mert ebből egy kilós zacsival nagyon kéne hazavinni. Ezt a csodát a kora khai mellett árusították. A kora khai puffasztott rizses édesség, amit a templomban fel szoktak ajánlani. Ez is valami hasonló lehet. Ebben is van puffasztott rizs, ropogós ostya, mogyoró, és mindez kakaós karamellbe forgatva grillázsként, amit be is fűszereztek, talán a gyömbér dominált leginkább. Szóval egy brutál csokis fűszeres karamellás ropogós mámor. Muszáj helyet találni neki a bőröndben, nincs mese :)