...avagy nem is olyan rég kizárólag az építészeti értékek miatt voltam hajlandó bemenni egy-egy templomba néhanapján, most meg fogtam magam, és örömmel beköltöztem egybe két hétre...

...avagy a buszos kaland után épségben megérkeztem Puriba, és most nagyon jó itt nekem :)

Hogyan is lehetne röviden elmagyarázni, hogy miféle hely Puri? Végy egy darabka homokos tengerpartot a Bengáli-öböl partján, húzz fel ott egy méretes templomkomplexumot Dzsagannáthnak, várj jó pár száz évet, amíg 150-200 ezres kis városka nem lesz belőle, és megkapod Purit - egy szent zarándokhely és egy kellemes üdülőváros sajátos elegyét, ahogy az csak itt, Indiában lehetséges.

A napirendem itt viszonylag egyszerű és kiszámítható. Hajnali 4:30-5:00 között van a reggeli arati, vagyis templomi "szertartás", aminek csupán passzív résztvevője vagyok, ugyanis fel nem kelek, de mindig felébredek rá. Aztán fél 8-ig visszaalszom, és akkor felkelek, hogy reggeli után menjek táncórára. Délután bóklászom, kirándulok, meg ilyesmik. A templomban aztán 6-tól esti arati, éneklés, lecke, no meg a praszád, vagyis a Krishnának felajánlott és ezáltal karmamentesített étel elfogyasztása. A templomban lakók nagyon kedvesek velem, figyelnek arra, hogy nehogy éhezzem, úgyhogy rendesen megrakják a banánlevelemet minden földi jóval, aminek a következménye egy enyhe gyomorrontás lett, de 2 nap pihenés és böjt rendbe is rakott. Próbálkoztam egyszer a "Nem vagyok éhes" kifogással, de erre a "Ha nem eszel este praszádot, Nitai dühös lesz..." választ kaptam. Nitai nem a szakács, hanem a templom oltárán lévő murtikat, vagyis az istenség egy darabkáját megtestesítő istenszobrokat hívják ebben a templomban úgy, hogy "Nitai Chaitanya". Erre pedig nem lehet nemet mondani... Ez a templom amúgy:

Mivel a templom 2 percre van a parttól, általában ott szoktam visszasétálni. Hát, azért őszintén bevallom, hogy adhatom én a kőkemény projekmenedzsert vagy az elborult rockercsajt, de amikor száriban sétálgatok a puha homokon mezítláb, akkor azért kijön belőlem a hercegnő, vagy a romantikus lányregények hősnője, vagy a mindenféle okosságot terjesztő Facebook-fotók modellje, vagy mittudomén. Aztán persze jön egy nagyobb hullám, térdig beborít, és a vizesen-homokosan rám tapadó rongy némileg megöli az illúziót, no meg a mozgásom légiességét és eleganciáját is korlátozza. Ilyenkor pedig jön a rosszgyerek-életérzés, hogy "Eláztattam és összehomokoztam a szép ruhámat, és senki sen szólhat rám, bibibí!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.