Előrebocsátom, hogy ez most egy kicsit érzelgős poszt lesz. De kell néha ilyen is, nem?

A napom úgy kezdődött, hogy a Facebookon kívül semmit nem értem el az interneten. Némi utánajárással és segítséggel kiderült, hogy a mobilnetem egyenlege lejárt, mert egy hónapra volt érvényes, amikor megvettem, úgyhogy fel kell töltenem. És kénytelen voltam belegondolni, hogy bizony-bizony, már 5 hete itt vagyok Indiában...

Egy itteni ismerősömnél kanapészörföl most pár napig egy lengyel srác, Mark, úgyhogy felajánlottam neki, hogy körbevezetem az óvárosban, és megmutogatom neki a környékbeli templomokat. Ahogy mutogattam és magyaráztam neki a dolgokat, teljesen olyan érzésem volt, mint amikor Pesten vezetek körbe külföldieket. Vagyis megmutatom nekik, hogy hol élek. Aztán a pár órás túra végeztével megköszönte az idegenvezetést, és közölte, hogy "You have a nice neighborhood". Erre elöntött az igazi lokálpatrióta büszkeség, hogy bizony, az ÉN környékem nagyon klassz. A templomoknál már felismernek a "papok", a gyümölcsárus amint meglát, már mosolyogva kérdezi, hogy "Banana?", amire én biccentek, és azt válaszolom: "Há". Már nem foglalkozom vele, hogy hányat kérek - ő ad valamennyit (mostanában 5-6!), én meg fizetek érte 10 rúpiát. Megvan a kedvenc ebédelős helyem, a kedvenc netcafém, a kedvenc kajás boltom. Nagyjából tudom, hol mit érdemes enni és venni.

Ez már az én városom is.

Aztán Moina, a vendéglátója házában ebédeltünk, és Mark nagyon áradozott, hogy mennyi történetet ismerek, és milyen nagy tudásom van a hindu mitológiáról. Hát, szerintem legfeljebb csak nagyon az alapokat tudom, de azért jól esett a dicséret. Úgyhogy jövő hétre is kaptam megbízatást, egy brit pár jön Moinához szintén couchsurfinggel, őket is körbevezethetem. Tény, hogy azért néha jól esik egy kis európai társaság, úgyhogy szívesen vállaltam :)

A desszertnél Moina el akarta magyarázni, hogy miből is készült, de nem jutott eszébe a szó (amúgy jól beszél angolul), úgyhogy rám nézett: "How do you say kismis?", én meg azonnal válaszoltam, hogy "raisins" (vagyis mazsola). És ebben nem az a meglepő, hogy tudtam az angol nevét, hanem hogy értettem a kérdést...

Este a szokásos csütörtöki csoportos óra, és most már nem az van, hogy a kislányok nagy szemeket meresztenek a csetlő-botló fehér lányra, hanem jókat beszélgetünk, időnként összevigyorgunk az órán, és az óra második felében már nem a kicsikkel nyúzom tovább az alapokat, hanem a haladó "nagylányokkal" gyakorlom a Batut (amit már végig tudok!) és a Mangalacharant (amit a héten kezdtem el tanulni). És köztük sem én vagyok a legbénább már. A szünetben pedig utánaszámoltam, hogy már csak 3 órám lesz velük. Sajnos. Mert azt hiszem, hiányozni fognak.

Hamarosan véget érnek a tanulmányaim itt, Bhubaneswarban, másfél hét múlva átmegyek Puriba két hétre, aztán már repülök is haza. Haza? Talán csak a másik otthonomba...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.